MÁSODIK RÉSZ

Tagadod, hogy milyen képekről van szó

Negatív szobrok A költészet utóbbi száz éve sokféle nyugtalansággal töltötte el művelőit és olvasóit egyaránt. Nyugtalanok vagyunk sok okból; többek között talán azért is, mert megint egyszer észrevettük, hogy tudatunk szélesebb, mint szókincsünk.

Hiszen régi dolog ez. Majd minden hogy milyen képekről van szó megvívja a maga őszinteségi forradalmát tagadod előzővel, új szavakat keresve az új valósághoz, vagyis a korszakban éppen érvényesnek érzett tudattartalomhoz. Ami mindebben új, az a szélsőséges mivolta. Úgy érezzük, nagyobb a hasadás korunk költészete és a megelőző korszaké között, mint az korok közt szokásos persze ha az utóbbi száz évet egy nagylelkű, de nem oktalan gesztussal egységes korszakként fogjuk össze.

Ha tehát megengedjük magunknak ezt a túlságosan is széles áttekintést, azt mondhatnánk: most ott tartunk, hogy mindent, amit körülbelül száz évvel előttig versnek neveztek, megkérdőjelezünk. No persze, nem az értéket kérdőjelezzük, hanem az eszközöket; nem a minőséget, hanem a vers hatóanyagába vetett különféle hiteket.

Tudni véljük háromezer éves hagyományainkkal szemben, hogy a vers tagadod hatóanyaga nem tartalmi vagy formai penzumaiban rejlik. Absztrakcióink nyilvánvalóan azt kutatják, a vegyítetlen lényeget. Abban a hatalmas költői batyuban, amit évezredek ránk hagytak, bizonyosan ott van az is.

Szó és szótlanság

Nem feledhetjük ugyanakkor, hogy lázadásunk nem fiatal, és galandféreg gyógyszerek kezelésre etikettje kis híján olyan szoros s ugyanakkor éppoly változatos, mint más, tisztes időt megért periódusé.

Nem kell attól tartanunk, hogy egyoldalú lényegre törésünk megfosztott volna a fölöslegtől. Nekünk is megvannak a magunk penzumai, a formabontás és tartalombontás mozdulatait már éppúgy örököltük, ha frissen is, mint feltevéseinket és dezillúziónkat, ezeket a fordított illúziókat. Abban reménykedhetünk hát, hogy tévedéseink éppoly termékenyek lesznek, mint az ötszáz év előttiek. Mindenesetre a férgek kezelése holnap coon gesztus többek között Rimbaud-éamely A dérèglement szabállyá lett, ezernyi költői iskolánk kútfejévé.

Ami nem jelenti azt, hogy kikopott volna belőle a nyugtalanság. Mert a cél változatlanul a bensőbb, rejtettebb, az eddig névtelen és kimondhatatlan tagadod látomás rögzítése.

S ebben — mindnyájan többé-kevésbé azt hisszük — előbbre jutottunk valamicskét. Legalább annyit alaposan megtanultunk az utóbbi száz évben, hogy mi az, amit nem tudunk. Nem tudjuk, mitől vers a vers. Idevágó fogalmaink lebomlottak. Nem tudjuk, mi a művészi hatás legbelseje. Idevágó véleményeink tagadók. Nem a szó, nem a szándék, nem a forma, nem a formabontás.

gyomorrák örökletes

Nem ez, és nem az. Tudomásunk csupa negatívum.

Mint Pompeji negatív szobrai, a lávába kövült üregek, amelyek menekülők hajdani teste nyomát, a végső mozdulatokat őrzik, s amelyekből kiporladt a test. De a művészi hatás, a lényeg titkait, a sok nem-tudomot nem lehet gipsszel kitölteni, mint régészek tették azokkal a pompeji lávaüregekkel, hogy kinyerjék a félelmes szobrot.

A lényeg szobra egyelőre ismeretlen. Nem tehetünk tehát úgy, mintha ismernénk, amit nem ismerünk. Annál is kevésbé, mert úgy szemölcsök az ágyék területén férfiaknál, hogy az ismeretlen mögött egy másik ismeretlen áll, a múlttal való szélsőséges különbözésünket egy másik kétely is táplálja.

Eldőlt forradalmaink megtanítottak rá, hogy a De ott van mögöttük a másik Megint nem a kérdés az új, hanem a hevessége. Mindannyian tudjuk: a költészet legfőbb ellensége a szó.

Tagadás (nyelvészet)

Hogy milyen képekről van szó szónak értelme van. És meg nem szűnő élményünk a százszor regisztrált hasadás a szó mint mindennapi kommunikációs eszköz és a szó mint versre használt eszköz között.

Más művészeteknek semmi gondjuk az ilyesmivel. Megvan a saját elidegeníthetetlen érzékletességük, a kő, a szín, a hang, a forma. Azt szokták mondani a természettudományról, hogy morálisan közömbös. Nos, hadd mondjuk el újra meg újra — laza rímként — a nem szóbeli művészetekről, hogy fogalmilag közömbösek.

Könnyű nekik! Tehetnek akármit: semmiféle irányzat, izmus, iskola el nem veheti velük született gazdagságukat, látható, hallható, tapintható mivoltukat, a művészet lényegénél őrt álló testszerűségüket. A vers pedig… a szegény vers. Saját, endogén, testétől el nem vágható érzékletessége — a zeneisége — csekély. Attól tartok, hogy a zene zeneisége felülmúlja. A vers tehát idegen tollakkal ékeskedik.

Képeink, amiket belefestünk a szavakba, mire is valók? Ott tartunk, hogy a legnagyobb fondorlatokkal is alig vagyunk képesek valamit, amit igazán akarunk, belekódolni a versbe.

A szavak mellett, a szavak ellenére, hangokkal vagy sorközökkel, trükkökkel vagy asszociációkkal magyarázkodunk, önkifejezésünk mégis kérdéses — persze akkor, ha nem a fogalmi szférából beszélünk. Hogy milyen képekről van szó nem azért kérdéses, mert talán Nem tudunk megelégedni azzal, ami a miénk, keveselljük szavaink köznapi használatban elkopott erejét, szembeszegülünk saját művészi anyagunk, a nyelv képtelenségével.

MÁSODIK RÉSZ

Hadd ismételjem: mert megint rájöttünk, hogy szókincsünk kicsi. Századunk költői forradalma voltaképpen a nyelv lázadása önmaga ellen. Nevetségesen kevésnek érezzük, amit mondani tudunk. Szüntelenül azt akarjuk mondani, amit nem tudunk. Nem tudunk mondani, mert tűrhetetlenül szűkös emberi nyelvünk költői tudatunk kifejezésére kevéssé alkalmas.

Vannak tehát, akik bágyadtan beleegyeznek végül, hogy azt mondják, amit a nyelvvel mondani lehet. Vannak, akik addig tépik a költészet anyagát, amíg széttépik, aztán elhallgatnak. A modern költői 2 éves férgek kezelése, Rimbaud-é, Rilkéé, Valéryé és annyi másé — ha korántsem egyetlen okból —, századunk egyik tünete. És vannak költők, akik továbbra is verset akarnak írni, művészetet csiholva abból a művészetellenes, másodlagos jelzőrendszerből, ami a nyelv.

És most töröljük le a táblát, amit teleírtunk. Persze hogy a nyelv kettőssége, fogalmi és nem-fogalmi, köznapi és művészi-érzékletes használata örökös tehertételünk. De vajon nem éppen ebben a kettősségben hasonlít-e legjobban a szó művészete alkotójára, az emberre? Nem kételkedünk benne: az irodalomban van valami kényelmetlen kétéltűség. Olyan, mint az a látcső, amelyik egyúttal ivópohár is.

Kicsit rosszabb, mint az igazi látcső, kicsit tagadod, mint a valódi ivópohár. De hát nem ilyen-e az ember is? Gyöngébb, mint a vadállat, lassúbb, mint a gép. Túlságosan sokoldalú ahhoz, hogy specializáltan tökéletes lehessen.

Úgy gondolom, az irodalom, a költészet éppen gyöngeségeiben, sokoldalú romlékonyságában rokon igazán azzal, aki létrehozza, és él vele a saját hasznára.

A költészet mint művészet nem tiszta. De hát — attól tartok — az ember sem az.

szemölcsök a fertőzés után, amint megjelennek

A nyelv válságáról Az, amit ma a nyelv válságának nevezünk, körülbelül százesztendős. Csak akkoriban még költői forradalomnak hívták. S joggal hívták annak; senki se várta volna, hogy néhány verstechnikai újítás, néhány fiatalember irodalmi nyugtalankodása, néhány magánlevélben vagy tarka betűs manifesztumban kinyilvánított gondolat, legyen bár irodalmi hatása akármilyen messzire nyúló — ma a legkülönbözőbb szaktudományok területéről visszhangozzék.

De nem visszhangról van itt szó. Inkább olyanféle ez, mint a bozótégetés; sok oldalról, bekerítő mozdulatokkal kezdték a gyújtogatást, szociológusok, matematikusok, irodalomtudósok.

Ezzel a bozótégetés-hasonlattal nem kívánom a helyzetet dramatizálni. Elég drámai az önmagában. Eltekintek a hasonlat továbbfejlesztésének csinos lehetőségeitől is. S hogy az olvasó ne essék tévedésbe, s ne valami kellemetlen nárcizmust véljen látni az előbbi mondatokban, amikor is a szerző saját, közepes minőségű hasonlatait boncolja, ahelyett hogy a tárgyról beszélne, hadd jegyezzem meg: az előbbiek példamondatok voltak.

Az új nyelvszemlélet egyik ágazatának illusztrációi, amelyek azt voltak hivatva bemutatni, hogy a hasonlatot képet, metaforát, szimbólumot stb.

Mi, írófélék, eddig is ápoltuk mesterségünk eszközeit. Célunkhoz képest óvtuk, csiszoltuk tagadod törtük-zúztuk őket.

papillómák az intim terület kezelésében

Létünket éreztük fenyegetettnek, ha eszközeink minőségét értetlenség fogadta. De az a — tagadod negatív irányú — jelentőség, amit mai napság a nyelvnek, céhtitokként melengetett metaforáinknak vagy kötőszavainknak tulajdonítanak, az valahogy fölülmúlta várakozásunkat.

Egy kicsit úgy jártunk százesztendős írói forradalmunkkal, a modern költői nyelvért folytatott sokágú küszködéseinkkel, mint egy ártatlan almafa, amelyik elsősorban mégis teremni akar, s egyszerre csak megtudja gyümölcséről, hogy az Newton almája lett, a gravitáció legendás bizonyítéka.

Azok a tételek, amelyek ma a nyelv válságát, illetőleg újfajta szemléletét körvonalazzák, közismertek. Mégis hadd kössem néhányukat csokorba, hogy úgy mondjam: veszélyességi sorrendben.

Tehát: a régi művészi eszközök kiüresedtek, új nyelvet kell találni. Ez nem lep meg túlságosan bennünket; azon igyekszünk. Azután: az írásbeliség elsorvad, szerepét az új közlőeszközök veszik át.

Egyetlen megjegyzést ehhez: tartósított közlésre mindig szükség lesz. Továbbá: a verbális nyelven kívül kezdődnek létünk lényeges tudomásai. Ez izgalmas. Ezt a detektívnyomozást a verbum területein túl a költők mindig is űzték, ha nem is azt keresték, amit a matematikusok — megtaláltak.

a papillomavírus hpv tünetei

S végül még egy tétel: a nyelv és a gondolkodás sorrendjének megfordítása, az a feltételezés, hogy nem is gondolhatunk mást, mint amit nyelvünk adott sínpályái elénk szabnak. Nem hiszem, hogy ezek a kérdések ma csakugyan megválaszolhatók. Mégis hadd válasszam közülük ezt a legutóbbit, hogy néhány szót fűzzek hozzá.

Természetesen hiábavaló dolog ténnyé válható tudományos hipotézisekkel vitázni. Nem is a mi dolgunk. Hogy milyen képekről van szó rák kockázata hasi zsír mégis, miért jelez veszélyt tudatunk, ha ehhez a tételhez közeledünk. Azért, mert miközben látszatra megnöveli a nyelv szerepét, megfosztja a nyelvet eddig gyakorlatilag végtelen tartalékaitól. Egy titkos ismeretelméleti fordulatot hajt végre, képletesen szólva megcseréli az alany-tárgy viszonyt a gondolat-nyelv viszonyts így tudatunk amúgy is kesernyésen érzett korlátozottságát erősíti.

De vajon úgy van-e? Nézzük meg közelebbről. Hogy milyen képekről van szó tételből az következik, hogy a nyelv is háló ahogy eddig a gondolat volt azamelyet kivetünk a világra, és mit fogunk vele?

A valóság egy részét. A nyelv is — ezek szerint — egy kategória, emberi mivoltunk tulajdonsága és képessége, amelynek abszolút voltáról ugyanúgy nem szabad illúziókat táplálni, mint egyéb úgynevezett kategóriákról, térről, időről, amelyeket már oly sokszor kétségbe vontak századunk tudósai. A nyelv meg velejárója szülője?

Dalszövegek

Vagyis abban a furcsa helyzetben vagyunk, hogy gyakorlatilag kitűnően megy a dolog az emberi rációval meg a nyelvvel is — csak éppen elvileg válik mindez egyre képtelenebbé.

Egyébként nem mondhatnánk, hogy elvnek és gyakorlatnak ez a viszonya olyan sűrűn fordul elő emberi fajtánk történetében. Tagadod azon kellene hát csodálkoznunk, hogy milyen keveset közöl a nyelv, hanem hogy milyen sokat.

Ha a nyelv durva háló — és az —, amelyet a világra kivetettünk, elképedhetünk idétlen alkalmatosságunk sikerén, emberi kultúráink csodálatos halászatán.

Lakóház és kukoricagóré Zenta 4. Utcarészlet nagygazdaportával Adorján Kósa László bacsó, bács : a számadó juhász neve a magyar nyelvterület északi részén. A juhtartók a bacsóval szerződnek juhaik őrzésére.

De ne ragadjon el a nyilvánvaló paradoxon öröme. Térjünk vissza a kezdethez, a nyelv elégtelenségéhez, amely tény, mindnyájunk égető élménye. Úgy gondolom, a nyelv válsága elsősorban mérőeszközeink válsága. Hogy úgy mondjam: távcsőkérdés. Mást látott Galilei távcsöve, s mást látnak a Palomar-hegyen.

Nyelvünk elégtelenségének érzése pontosságigényből fakad. Túlságosan sok mindent megtudtunk az utóbbi időben a világról, önmagunkról. Sok volt ez a Új távcsöveink — új élményeink — szinte bántó közelségbe hozták mindazt, amire még nincs szavunk. Differenciáltabb mérőeszközeink kimutatták az eddig elhanyagolhatónak vélt — hogy milyen képekről van szó oly fontos — mennyiségeket.

Észrevettük tehát a tagadod, a tudat új területeit, s észrevettük megközelítésük hibalehetőségeit az irodalomban is. Itt azonban fölmerül egy kérdés. Ha visszaemlékszünk alaptételünkre — hogy tudniillik a nyelv preformálja a gondolkodást, hogy nem gondolhatunk mást, csak azt, ami a nyelvek rendszereiben már adva van —, mégiscsak meg kell kérdeznünk: mivel vettük észre, amit eddig nem vettünk észre?

Van erre válasz több is, de nekünk, íróféléknek a kérdés talán fontosabb, mint a válasz.