Környezetismeret - Az emberi test

Eltévedek az emberi testben

Betegségnarratívák a kortárs magyar irodalomban I. Az unalom megképződésében egyszerre játszik szerepet a technicizáltság és az élményszerűségtől megfosztott urbánus élet.

A hétköznapok unalma általi elnyomásról már A tapasztalat itt nem az empirista meghatározás szerinti értelemben szerepel, és nem is a fenomenológiai észleléssel hozható összefüggésbe, sokkal fontosabb a performatív karakter.

Tiszatáj online - irodalom, művészet, kultúra

Persze a tapasztalat tekintélye soha nem a tapasztalat tudásából vagy ismeretelméleti jelentőségéből származott, hanem abból az igazságból, ami a hatás erejében és jelenbeliségében gyökerezik.

A tapasztalat felszámolódása mindazonáltal nem a teljes eltűnését jelenti, vastagbélrák látható ultrahangon inkább azt, hogy többé nem a szubjektum belsejében, hanem azon kívül foglal helyet, ami a szubjektum élményszerű átéléstől való megfosztottságát eredményezi.

Agamben fenti észrevételeihez hozzátehetjük, hogy nem is csak a hétköznapiság általi létfelejtésében ismerhető fel a tapasztalat felszámolódásának eseménye, hanem a mediati­zált­ságban is. A túlzott elvárásokat, melyek a sérülésekhez hasonlítanak, képekbe zárják és tompítják. A traumát megakadályozandó a fantazmák szükségszerűek. Ugyanakkor a képekben eltűnnek a valós és lehetséges sérelmek. Nem fér hozzájuk az emlékezet.

Тогда, что бы ни произошло, вам не следует тревожиться. Поэтому идите за мной и помните, что ничто не может причинить вам никакого вреда, поскольку стоит вам только пожелать -- и вы проснетесь в Диаспаре своей Джизирак послушно проследовал за Ярланом Зеем в здание. Свой мозг в эти минуты он мог бы сравнить с губкой -- все впитывающей и ничего не подвергающей сомнению. Какое-то воспоминание или даже всего лишь отдаленное эхо воспоминания предупреждало его о том, что именно должно сейчас вот произойти, и он знал, что в былые времена при виде этого он сжался бы от ужаса.

Lehet-e esélyünk a létezésünk értelmével való szembesülésre? Hasonló kérdést fogalmazott meg a Hogy tud érzékien közvetlen létére az egyedül igazán, a valóban létezővé lenni?

A trauma egyszerre jelent fiziológiai értelemben vett sebet és pszichológiai fenomént; legsajátabb jellemzője az, hogy emlékezetkiesést okoz.

  1. Férgek, amelyek papillómákat okoznak
  2. Bika, amelyet ótvar okoz
  3. Очень скоро прокторы начали меня искать, и я решил уйти в подполье.
  4. Не знаю -- возможно, путем отбора тех, кто выходит из Зала Творения.
  5. Egy bujdosó naplója: text - IntraText CT
  6. Hodgkin nyirokrákja gyermekeknél

A pszichoanalízis szótárában a trauma mint seb egy nyílásra vagy hiányra utal: a megrázkódtatást okozó élmény nem tud beépülni a tudatba az esemény elszenvedésekor, hanem pszichikus űrt hoz létre, egyúttal nyelvi reprezentálhatatlanságot teremt. Pierre Janet a traumát az emlékezet működésének tekintette, és amellett érvelt, hogy a tudattalan emlékek felelősek a pszichés tünetképzésért.

Freud is sokat értekezett a trauma, s hozzá kapcsolódóan az indulatáttétel jelenségeiről. A neurózisban szenvedő embert Freud traumatizált személyhez hasonlította. Lacan ennek nyomán állította, hogy mindannyian neurotikusok vagyunk, ami annyit jelent, hogy mindannyiunknak megvannak a saját traumái — és szükségünk is van ezekre a traumákra, mert éppenséggel ezek tesznek minket önmagunkkal azonossá.

Ez a nemzetközi kompatibilitáson kívül azért is jelentős, mert sajnos a magyar nyelvben ezekre nincsenek megfelelően pontos kifejezések. Az általánosan elfogadott magyar elnevezéseket, vagy a latin elnevezés megkönnyítésére alkalmas magyarosítást — sokszor párhuzamosan - természetesen használják. Mivel a nemzetközi nevezéktan is időközönként nemzetközi fórumokon megújításra kerül, bár ezt a gyakorlatot sok tekintélyes szakember is nagyon kritikusan fogadjaebben a szócikkben a jelenleg érvényben lévő Terminologia Anatomica elnevezései az alapvetően irányadóak. Az emberi testen való tájékozódás egyik alapelve, hogy mindig az anatómiai alaphelyzetben [10] lévő emberre vonatkozik, legyen az illető vagy egy adott testrésze bármilyen más helyzetben. Ez az alaphelyzet: nyugalmi álló testhelyzet előre néző tenyerekkel.

Identitásunk alapját az az esszencia adja, ami a tudatnak a traumára mint hiányra épített működéséből következik. Lacan két kierkegaard-i fogalom, az ismétlés Wiederholung és az emlékezés Erinnerung mentén próbálja leírni azt, hogy mit jelent a tudat hiányos működése: a szubjektum vissza tud emlékezni a múltjára, ám éppen azok a jelentőségteljes események lesznek elérhetetlenek számára, amelyek identitásképző erővel rendelkeznek; ezek az események ugyanis szimbolizálhatatlan traumák: a szüntelen tagadásban léteznek.

De ezek a tudatban űrt teremtő, a szubjektum számára hozzáférhetetlen traumák az elfojtás során nem szűnnek meg, hanem tovább bolyonganak — rögzíthetetlenül — a tudattalanba száműzve, sőt, megismétlődnek: újra és újra felszínre bukkannak az indulatátvitelben, a disszociációban, a jelentés-áthelyeződésben.

Emberi test

Ha traumakultúránk az identitásképző, eleven tapasztalat elfedését eredményezi; ha a generációról generációra öröklődő létfelejtés immár a nyugati civilizáció alapvető mintázatává vált, akkor valóban kérdéses, hogy jelen lehet-e bármilyen formában az az erő, ami az organikus világ élményszerű átélésétől megfosztott embert fel tudja rázni. Heidegger korai fő művében a szubjektum pontosabban a Dasein számára a szembesülés lehetőségeként azt a léteseményt kínálja fel, amelyben az átélés alanya képessé válik önnön létezése értelmét a végesség, azaz saját halála felől feltárni.

Csakhogy a saját halál átélése nem tesz már lehetővé semmiféle számvetést — az legfeljebb a halálhoz való előrefutásban, a kétségbeesésnek is nevezett halálfélelemben mutatkozhat meg.

De mi a kétségbeesés? Vajon olyan tapasztalaton alapul-e, ami testileg átélhető, s aminek élménye sorseseménnyé válhat? A kétségbeesés tulajdonképpen Isten bennünk lévő, szellemmé transzformálódott hiányának a megnyilatkozása. Hiszen meghalni annyit jelent, hogy valami elmúlt, de halált halni annyit jelent, hogy átéljük a meghalást.

És ha ez egyetlen pillanatra átélhető, az annyit jelent, hogy örökre át kell élnünk. A Kierkegaard által meghatározott kétségbeesésnek ilyen Eltévedek az emberi testben nincs köze a test valós megbetegedéséhez, így az élményszerű átélést kínáló, empirikus élethez sem.

Eltévedek az emberi testben orsóféreg orrkezelésben

Kierkegaard A kortárs művészetben mind erőteljesebben jelenik meg a testi mivolt megéléséből fakadó kétségbeesés-tapasztalat. Az ezredforduló óta az egyik legfontosabb művészeti témává lépett elő a halálos betegség, távolról sem a szellem alakzataként, hanem a testet megtámadó, valós fiziológiai tapasztalatként, mely mindenekelőtt az élő anyagban kelt kétségbeesést.

A betegségreprezentációk a vizuális művészeti alkotásokban éppúgy megsokasodtak, mint az irodalmi művekben. Jelenkorunk tragikus hőse immár nem a görög istenek sorscsapásaival néz szembe, hanem azzal a többnyire mindenkit érintő szenvedéssel, amit a szinguláris létező számára saját betegségei okoznak.

Úgy tűnik, a jóléti társadalomban élő, létfelejtésbe burkolózó európai ember számára, aki elveszítette hitét és viszonyítási pontjait, immár egyetlen esély maradt az önmagával való szembesülésre: a saját fizikai megsemmisülésével való szembenézés.

A testet lerohanó, valós fizikai fájdalmakat okozó betegségek, melyek az élet bevégződésével fenyegetnek, olyan léteseményként tűnnek fel az individuum előtt, amelyek egyszerre kínálják a mély átélés, azaz a tapasztalat elevenségének lehetőségét, s az önmegértés katarzisát. A kortárs magyar irodalomban is egyre a helminták fő betegségei betegségnarratívával találkozunk.

Eltévedek az emberi testben a nemi szemölcsök tünetei a férfiaknál

Ezek a művek egy új — tematikai meghatározottságú — prózai vonulatot jelölnek ki. Ennek másik oldalára mutat rá az, ahogyan Babitsot búcsúztatták művésztársai.

Alultápláltságot jelent.

Márai Sándor nekrológjában Babits Mihály betegségének történetét a szellemtörténet egyik legnagyobb példájaként jellemezte — azaz olyan kivételes eseményként, amely csakis a legnagyobbakkal történhet meg. A kortárs műalkotásokban viszont Eltévedek az emberi testben betegség már nem mint kivételes létállapot fogalmazódik meg, hanem a jelenkori ember általános, mindenki számára hozzáférhető, egyúttal legelevenebb test- és léttapasztalataként.

Ahogyan arra Susan Sontag felhívta a figyelmet, a klasszikus és modern irodalmi hagyományban megjelenő különféle leírások a betegséget a lélekállapot kifejeződéseként határozzák Eltévedek az emberi testben. A szellemivé válás adja meg az ember számára a lét legmélyebb átélésének lehetőségét.

Mindennek hátterében azt Eltévedek az emberi testben platonikus gondolatot ismerhetjük fel, mely szerint az anyagiságtól a megismerésre képtelen testtől azért üdvözítő megválni, mert a szubjektum így átléphet abba a létállapotba, amelyben immár tiszta szellemként, közvetlenül foghatja fel az elé táruló ideákat. Az európai kultúrában, a vallási és művészeti hagyományban mindig is az a vélekedés uralkodott, hogy a szenvedés olyan tudáshoz vezet, amely az egészséges emberek elől el van zárva.

Ennek értelmében a beteg áldottabbnak, megvilágosodottabbnak tekinthető az egészséges embernél. A modern művész eszméjében is ez tükröződik: a betegség a tüdőbetegség révén létrejön az a kiváltságos pozíció, amelyből az önértelmezés lehetővé válik. Az önazonosulást lehetővé tévő tbc ebben az értelemben egyéniséggé formál, kiemel a környezetből.

Ezzel szemben a rák megfosztja a beteget személyiségétől és öntudatától. Ennek ellenére a rák a betegséget reprezentáló műalkotásokban ugyanúgy fiktív egységként tud megmutatkozni, mint a tbc, csak itt az elszenvedő az elhatárolódások révén — negatív módon — jut el az önértelmezés felé. A halálos betegséggel küzdelmet folytató szubjektum pozíciója megfeleltethető Eltévedek az emberi testben a szenvedése révén önértelmezésre törekvő, modern művész sémájával. E sémához hozzátartoznak Eltévedek az emberi testben külső személyiségjegyek, illetve maguk a betegségtípusok kezdenek el egy-egy személyiségtípus jelölőiként funkcionálni.

Mindez a betegség és a szenvedés pszichologizáló értelmezéséhez vezet, aminek révén eliminálódik a betegség testi, biológiai és fenomenológiai vonatkozása. Ez a metaforizálásra épülő felfogás a halálos betegséget éppúgy szellemi alakzatként definiálja, mint Kierkegaard filozófiája. Közismert Kosztolányi mirigydaganatának története, aminek kapcsán még arról is tudunk, hogy Svédországban a Radiumhemmetben kezelték sugárterápiával.

Pedig Kosztolányi Dezsőné férjéről készített életrajzából tudjuk, hogy az első besugárzás alkalmával mennyire szenvedett, s hogy égési sebe nehezen gyógyult. Ebben a versben nem csak a fizikai szenvedéssel vet számot, hanem a rá váró műtéttől való félelemmel és a halállal szembeni rettegéssel is.

A műtét után született másik remekművében, a Jónás imájában a hang, azaz a beszéd eltűnésének képe a céltalanság és a végső eltűnés metaforájává válik. Mint ismeretes, Babits többször is elveszítette a hangját, a kommunikáció fenntartására beszélgetőfüzeteket használt. Ezekben ugyan megjelentek a betegségével összefüggő állapotának leírásai, de inkább csak úgy, mint amik a fizikai nehézségekből fakadóan lelki fájdalmakat okoznak. Ezekből a füzetekből kiderül, betegsége többször is az öngyilkosság gondolatáig kergette.

Legpontosabban Bálint György szavai reprezentálják ezt: Hároméves betegsége egyetlen heroikus lázadás volt a végső formátlanság: a halál ellen.

Eltévedek az emberi testben gége papillomatosis uk

Három éven át védte hősiesen a formát, a rendet, az értelmet a halál anarchiájától. A test sorozatos árulásait elszántan és fanatikusan védte ki. Éreztem, hogy mindnyájunkért harcol párnára hanyatlott fejjel, klasszikus szövegek és jegyzetek között. Ezt a harcot egyúttal a civilizáció bukása elleni küzdelem szimbólumaként is olvasták, amely a második világháború képében akkoriban már testet öltött. A testi szenvedés közvetlen felmutatásától tartózkodó magyar irodalmi hagyományból egyetlen prózai mű emelkedik ki, amely vállalja a halálos betegségről való tudósítást: Karinthy említett kisregénye.

Eltévedek az emberi testben godina paraziták

Az Utazás a koponyám körül vallomásként is felfogható, hiszen az író saját betegségének történetét írja le benne. A vallomásos művek legfőbb jellegzetessége pedig az, hogy az elbeszélő főhős mindvégig uralni képes az általa teremtett diskurzust: az én egyszerre van jelen a történet alanyaként, elbeszélőjeként, egyúttal az értelmezéseket megfogalmazó, jelentésadó narrátorként.

Karinthy kisregényének katartikus mozzanatát viszont az adja, hogy az elbeszélő reflektál erre a jelenlétre, pontosabban ennek lehetetlenségre — ettől végtelenül ironikussá válik a mű. Melynek csúcspontján arról értesülünk, hogy amikor az agydaganat miatt kezelt főhőst megműtik, akkor az szinte végig öntudatánál marad.

Az elbeszélő saját koponyája felnyitása közben jelen van, mégpedig éber és tiszta tudattal: lát, leír, kommentál.

Test és sors

Hát nem kietlenebb ez, mintha fájna? Inkább fájna. Ijesztőbb minden fájásnál, hogy valószínűtlen. Valószínűtlen, hogy ember itt feküdjék az asztalon, felbontott koponyával, agyveleje a külvilágban — valószínűtlen, hogy itt fekhessék élve - valószínűtlen, nem való ez, illetlen ez, hogy mégis él — nemcsak hogy él, ébren van és gondolkodik. De az író ennek nem adja jelét, elbeszélésével kitölti a trauma által okozott, vélelmezett űrt.

Egyúttal kifejezi azt is, hogy a szellemi létezőként pozicionált elbeszélői én mindenkor ura a testnek, melyhez tartozik, annak mintegy fölébe száll. És éppen ezért marad benne ez a szépprózai mű abban a paradigmában, amely a betegséget nem a szellemi ént megrendítő folyamatként írja le, hanem, ellenkezőleg, visszajuttatja a szellemet a test felett mindenkor uralmat gyakorló pozíciójába.

Ez a pozíció teszi lehetővé, hogy a betegség mint metafora tűnjön fel, amely az egységbe rendeződő személyiség és az elvont, szellemi léttapasztalat, azaz a szellemi kétségbeesés felmutatására szolgál. Ám a heroizált képek mögött eltűnik a valóságos fizikai-biológiai testesemény, mely egészen másfajta kétségbeesést reprezentál.

Eltévedek az emberi testben gyömbér méregtelenítés

Ez a fajta kétségbeesés nem a szellemben, nem a lélekben mutatkozik meg, hanem a testben. Az eleven tapasztalathoz vezető testi kétségbeesés ugyanúgy lehetővé teszi a létmegértést, mint a szellemi, mert ugyanúgy önértést eredményez, sőt, lehetővé teszi a transzcendencia felé való megnyílást is — csakhogy ez a megnyílás nem spirituálisan megy végbe, hanem a test átélésén, azaz a sebezhető anyag elmúlásának megrendítő tapasztalatán keresztül.

Ez a tapasztalat a szellemi én széthullását vagy legalábbis radikális megkérdőjelezését jelenti. Nem a teljes felszámolódását, nem a teljes eltűnését, hanem az átalakulását. Mindez óhatatlanul magával vonja az elbeszélés, azaz a diskurzus rendjének az átalakulását is, hiszen a test megrendítő tapasztalatairól számot adó én szükségszerűen egy olyan elbeszélői Eltévedek az emberi testben megteremtéséhez vezet, amely már nem a szellem primátusán alapul.

Hermann Ildi: NHL c A diskurzus rendjének megtörése Értekezésemben négy olyan kortárs prózai művet elemzek — Nádas Péter: Saját halál, Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló, Szív Ernő: A Legionella-füzet és Szilasi László: Luther kutyái című szépprózai alkotásait —, melyek a saját betegség tapasztalatát reprezentálják, s melyek mind az ezredforduló után születtek. Jóllehet, maga a téma határátlépésre invitál: önkéntelenül is arra készteti az olvasót, hogy feladja a szerzővel kapcsolatos prekoncepcióit.

3 vészjósló álom, melyre jobb, ha odafigyelsz - Ezotéria | Femina

Ezzel párhuzamosan azt is tapasztaljuk, hogy a szerző szintén transzgressziót követ el, amennyiben saját, fizikai matériává degradálódó testét a lehető leghitelesebben igyekszik felmutatni. Azaz ezeknél a regényeknél annak vagyunk tanúi, ahogyan a szerző az olvasó szeme láttára mintegy konkrét, valós személlyé igyekszik válni — ami, ha jobban belegondolunk, lehetetlenség.

A szerző-funkció retorikai és interpretációelméleti kérdése alapvető probléma a kortárs irodalomelméletben és a posztmodernitás relevációja által meghatározott irodalomértésünkben. Roland Barthes egyenesen a szerző eltűnéséről beszél, ami nála egyúttal az olvasó születését, teljes jogú értelmezőként való fellépését jelenti.

Eltévedek az emberi testben a helminták fő betegségei

A kérdés inkább a következő: hogyan, milyen feltételek és formák között lép fel ez a szubjektumnak nevezett valami a diskurzus rendjében? A genitális szemölcsök kriodestrukciója mi az az irodalom tétjét eleve a fikcionalitás felforgató erejében látja. Az így felfogott irodalom szükségképpen a határaihoz érkezik az olyan narratívákkal, amelyek, úgymond, a szerző életét reprezentálják, s ahol szerző és főhős azonosítását maga a szöveg végzi el különféle eszközök segítségével.

De a saját betegséget tematizáló narratívák esetében nem egyszerűen a biográfiai referenciáról és annak igazolhatóságáról van szó. A biográfiai referenciát egyébként sem foghatjuk fel másként, csak mint többletet, mint a mű befogadását segítő, potenciális értelmezési mezőt. Az önéletírások nem számolják fel élet és fikció különbségét, pontosabban a fikció ugyanúgy működik ott is, mint más elbeszélő műfajokban: a meseszövésre fabuláció továbbra is szükség van, csak annak segítségével tudja az olvasó az élő tapasztalatot mintegy utólag visszatekintve megszerezni.

Azaz, ha az önéletírásra épülő műfajokkal kapcsolatosan a meseszövés és papilloma vírus fiatal nőknél megélt tapasztalat közötti különbség időlegesen kérdésessé is válik, nem számolódik fel. Ugyanezt azonban nem mondhatjuk el a saját betegségről szóló narratívák esetében: ott működésbe lendül Eltévedek az emberi testben olyan, a diskurzus rendjét megrendítő, lényegi mozzanat, amely a különbség eltörlésében érdekelt.

E különbség eltörlésének lehetősége válik nyilvánvalóvá például a Hasnyál­mirigynapló mesteri történetszövésében. Esterházy regényében, mint ismeretes, a befejezésnek a szerző valóságos — a regényben nem kimondott, mert már nem kimondható, de a valóságban bekövetkezett — halála szerez érvényt.

Hogy csak annak van, nemcsak hogy legitimitása, nemcsak hogy az engedélyezhető, ami valóságosan kurzív! A Eltévedek az emberi testben, mint esztétikai mérce — ki hallott már ilyet. Esterházy nyitottá teszi utolsó művét, amivel nem az olvasónak adja át az irányítás lehetőségét, hanem a valóságnak, mi több, egy olyan transzcendentális erőnek, avagy esetlegességnek, amelyet ő a szerzői hatalma révén nem befolyásolhat, s amelynek révén a befejezés szükségképpen sorsszerűvé válik.

Esterházy még azt is előre bocsátja, hogy a katarzis éppen azáltal fog bekövetkezni, ha ő elhallgat, így végső soron nélküle íródik meg a regény: Hogy például elég zavaró, hogy e szöveg »jósága« függ írója életkilátásaitól. Micsoda mondat ez is. Akkor újra: szóval ennek van húzása, ha belehalok a tündérembe.